magyar
2017. 11. 17 - 18:19 logo

1 hónap - 1 történet

“Egyikünk élete sem könnyű. És akkor?
Legyen bennünk kitartás, és mindenekelőtt bízzunk önmagunkban.
Hinnünk kell benne, hogy tehetségesek vagyunk valamiben,
és ezt a valamit -kerül, amibe kerül- meg tudjuk valósítani.”

(Marie Curie)

Sírjak vagy nevessek!?

A tárgyalás

„2012. június 25. a tárgyalás napja. Vajon ma mit mondanak!? Mi lesz a végeredmény? Hazamehetek? Maradok? (…) Vége a huzavonának! Mehetek haza! Felmentettek! Erre várok 2011 októberétől…. Szinte repülök, el sem hiszem!
Villámként csapott belém a gondolat! Három hét és vizsga! Most mi lesz? Az eddigi munkám kárba vész? Nem hiszem el! Szomorú lettem. Felmentettek még is valami hiányzik, milyen érzés ez? Nem is éreztem ilyet még! Hm…

Olyan emberek vettek körbe, akik hittek a kitartásomban, segítettek és támogattak! És most is ezt teszik. Most értem vissza a tárgyalásról és már itt vannak, mind a hárman. És jönnek a kérdések: Ugye akarja folytatni a szakmaképzést szabadulás után? A bejárást meg tudja oldani? Hová tud menni szabadulás után? Nem is tudom, melyikre válaszolja először. Miért ilyen kedvesek???

Elkészült a kérelmi lap, persze a TÁMOP-osok mondták, Ők is támogatják a visszajövetelemet.

Szabadon…

Néhány napja vagyok civilben, nagyon furcsa! Mikor bekerültem a börtönbe kiskorú voltam, és mire kikerültem, betöltöttem a 18-at, már magam felelek a tetteimért. Bár ez eddig is így volt. Nem sok mindenkire számíthattam! Még hat hónapos sem voltam az apám elhagyott minket. Nem is ismerem, sosem láttam. Majd lett egy mostohaapám. Vele elvoltam, de mindig is éreztem, hogy nem a vér szerinti apám. Született két mostohatestvérem, akiket sokkal jobban szeretett és ennek többször hangot is adott. Majd jött a 9. születésnapom. Azóta sem tudom elfelejteni. Ekkor veszítettem el az édesanyámat. Nincs többé! Kihez fogok hozzábújni?
A nagypapám vett magához, mert a mostohaapám lemondott rólam. Na ebben sem volt sok köszönet. Szeretetet nem igazán kaptam, de a pénz amit kaptak utánam az jó volt. Sajnos ennek meg is lett az eredménye. Nem szerettem „haza” járni. Minek is!? Sőt a sulit is sokszor kihagytam… Inkább mentem a haverokkal, barátokkal. Na igen barátokkal! Milyen barátokkal, aki miatt elvesztettem az életemből 9 hónapot… Na mindegy, ezt hagyjuk. Most itt vagyunk. Kiengedtek és járhatok szakmaképzésre. Mert járhatok, az Intézet is támogat, a Parancsnok Úr is támogat, el sem hiszem. Befejezhetem a szakmát és nem vész kárba az eddigi munkám.
Most már az a kérdés, hogyan oldjam meg a bejárást. Mindegy, valahogy megoldom. A nagynéném megígérte, hogy támogatnak és megpróbáljuk megoldani… Sajnos Ők sem dolgoznak, ezért nem lesz egyszerű munka. De bejártam. Minden nap. Igaz, volt amikor gyalog, és akkor nagyon fáradt voltam, de muszáj volt. Nem lesz még egy ilyen lehetőségem az életben. Sosem voltunk gazdagok és ez a civil életben sok pénz lenne. Tudom.

A vizsganap

Július 18-a reggel 5 óra. Csörög az óra, kelnem kell. Nagyon álmos vagyok. Sietek, mert hat órakor indul a busz. Még ezt, meg ezt csináljam már meg mielőtt elmegyek. – kérte a nagynéném. Elindultam. Kezdek izgulni. Vajon milyen lesz? Mit kérdeznek majd? 6 óra 48 perc beértem. Menjek, ne menjek! Nagyon félek! De jó! Ott jön ’Pali bácsi’! Végre valaki, aki meghallgat! Együtt mentünk be, közben Ő mindent elmondott, amit a napról tudnom kell. Egy kicsit megkönnyebbültem. Tényleg jó, ha van, aki támogat. És Ők mindig támogattak. Beértem az Intézetbe, megkaptam a szekrénykulcsomat és átöltöztem. Megjött ’Bea néni’ is! Vele is beszélgetek. Most már kezdek tényleg megnyugodni.

8 óra. Elkezdődik. Elmondják a mai nap menetét, mikor mi fog történni, kit melyik csoportba sorsoltak be. Én a hármas csoportba kerültem, tehát várok… Hm… Már lassan egy órája várunk!
Na, végre, mehetünk szóbelizni. Nem is olyan rossz a tétel, amit húztam! Ezt azért tudni fogom. Már csak ketten vannak előttem és akkor én következem. Szólítanak. A torkom összeszorul, amikor a nevemet meghallottam. Ilyet még nem is éreztem. Még az elnök köszönését is nehezen tudom fogadni, nem jön ki hang a torkomon. Azt mondják azzal kezdem, amelyik nekem szimpatikus. A szakmai tétellel kezdem. Nehezen megy. Mint akinek kitörölték az agyát. Mintha nem is jártam volna órára, pedig jártam és tudom. Ezt ’Berci bá’ is látta és ekkor jönnek a segítő kérdések, főleg gyakorlati megközelítéssel, ami sokat segít és így összerakom végre a mondandómat. Túl vagyok rajta. Szerintem sikerült.

Mehetünk a gyakorlati vizsgára. Na, ezt már jobban szeretem, itt legalább az ember ki tud teljesedni. Itt lehet megmutatni mit is tanultam eddig. Vége! Túl vagyok mindenen! Már csak az eredményre várunk! A várakozás alatt átöltöztem, összepakoltam a holmimat. 11 óra 41 perc. Még nincs eredmény. Addig ’Bea nénivel’ és ’Pali bácsival’ beszélgetek.
Na, megvannak az eredmények. SIKERÜLT! Szakma van a kezemben! El sem hiszem! Nem is tudom kinek köszönjem meg! Szerintem sírni fogok. Nem. Nem, mert már elmúltam 18 és rajtam múlik minden. Nem mutathatom magam gyengének. Aki gyenge azt eltapossák!”

Ez csak egy kis töredéke annak a sok-sok munkának, amit a TÁMOP 5.6.2 program szakmai megvalósítói átéltek nap, mint nap. Ezért gondoljuk azt, hogy ennek a programnak van létjogosultsága és értelme a büntetés-végrehajtási intézetekben.

A történet a fogvatartott egyéni és csoportos foglalkozásain elhangzottak alapján lett összeállítva.

Szirmabesenyő, 2012. augusztus 8.

Készítette:

  • Kovácsné Czelláth Beáta reintegrációs tanácadó
  • Vincze Hajnalka utógondozó koordinátor
  • Siku Pál bv. intézeti projektfelelős
Eseménynaptár November
30310102030405
06070809101112
13141516171819
20212223242526
27282930010203
FORUM
Legfrissebb témák
Legfrissebb hozzászólások